Egy katona naplója

Készítette: Megyaszai Szilvia

2014. 05. 29.

*


Nagy Háborús sorozatunk mai részében egy igazi kuriózummal, különleges naplóval szeretném megismertetni Önöket, mellyel ezután biztos gyakrabban fognak majd találkozni a Nagy Háborús centenáriumra készülődés, a helytörténeti ismeretek feldolgozása során.

Célom, hogy honlapunk ismeretterjesztő összeállításai révén a téma iránt érdeklődők alapos és átfogó ismereteket szerezzenek a Nagy Háború helytörténeti vonatkozásairól, a kapcsolódó püspökladányi ismeretekről, hogy mire elérkezik a közös megemlékezés, a centenárium ideje, addigra mindenki közelebb kerülhessen s megismerkedhessen a fennmaradt forrásokkal, információkkal, melyek felkutatása és feldolgozása ugyan nem volt kevés idő és energia, de annál nagyobb lelkesedéssel végeztem. Nagyon kevés olyan család él Püspökladányban, melynek egyenesági-, vagy oldalági felmenői ne harcoltak volna az első világháborúban, mégis olyan keveset tudunk e helytörténeti korszakról, körülményekről.

Bízom benne, hogy az ismeretek fogadása legalább akkora érdeklődést vált ki olvasóinkból, mint azok felkutatása!

A háború után sok hadinapló, személyes visszaemlékezés látott napvilágot, melyeket a háborút megjárt egykori katonák vetettek papírra, átélt élményeik, vagy magánnaplóik alapján. Ezek soraiban – ismereteim szerint – egyetlen található mindössze, mely a debreceni 39. gyalogezred egy katonája által íródott, s mely az átélt eseményeket a szerző saját, és alakulata szemszögéből, ugyanakkor az ezred történetének feldolgozása mellett mutatja be.

Csabai István: Fakeresztek mentén – népek országútján (eredeti kiadás 1935-ből)

Kérem, jegyezzék meg Dr. Csabai István nevét, aki a cs. és kir. 39. gyalogezred tartalékos századosaként, egy osztag parancsnokaként írta meg, s adta ki 1935-ben „Fakeresztek mentén – népek országútján” című kötetét, melynek alcíme „Élmények, tanulmányok az 1914-18. évi világháborúból”. A könyvet szerzője 1915-1922 között írta meg, külön felkérésre, mely arra irányult, hogy gyűjtse egybe ezrede történetét s ezt az albumot József főherceg hadvezér maga látta el dicsérő előszavával.

E háborús napló sorait olvasva végigkövethetjük a püspökladányi katonákat is magába foglaló debreceni 39. gyalogezred egy alakulatának (munkásosztagának), valamint magának az ezrednek is első világháborús történetét, a katonák bevonulásától kezdve a harcokon át az ezred leszereléséig.

E kötet is nagyon fontos forrása a múlt kutatásának, számtalan ismerettel gazdagítja a téma iránt érdeklődőket. A vaskos kötet első 237 oldala a háborút mutatja be, Csabai István és osztaga szemszögéből, „Élmények” összefoglaló címmel. Ez a rész egyes szám első személyben íródott, a háború egy katonája, egy alakulat parancsnoka szemén keresztül láthatjuk az eseményeket, az általa és alakulata által megélt események, vagy általuk gyűjtött információk kerülnek a fókuszba. A következő nagy fejezet „Tanulmányok” címszó alatt tárgyal bizonyos kiemelt témaköröket (pl. Königratz, a pótzászlóalj tagozódása, katonaotthon, Debrecen és környéke stb), de ezeket is a szerző, s az ezred szemszögéből. Harmadik nagy fejezete további 140 oldalon mutatja be a cs. és kir. 39. gyalogezred teljes történetét a kezdetektől a feloszlatásáig. 

E különleges könyv korabeli kiadásával ma már ritkán találkozni. Így a magángyűjtők nem véletlenül tartják nagy becsben 1935. évi kiadású eredeti példányukat, mely méltó helyét foglalja el az ugyancsak nehezen fellelhető 39. gyalogezred – 1939. évben megjelent – ezredalbuma mellett! Nagy ritkaságok e kötetek korabeli kiadásai, melyek a kutatóknak, s az érdeklődőknek rejtenek nagy kincseket, értékes információkat, s melyek sok könyvtárban, múzeumban sem lelhetőek ma már fel, Püspökladányban sem, csak magángyűjtőknél.

Dr. Csabai István, a 39. gyalogezred századosa

A következőkben Dr. Csabai István egykori 39. gyalogezredbeli katona személyes naplójából, beszámolójából szeretnék idézni. Csabai István az 1. számú katonai munkásosztag parancsnokaként került ki a háborúba. Azt tudni kell azonban, hogy a munkásosztagok nem a harcra voltak kiképezve, így nem a frontvonalak lövészárkaiban, támadásokban harcoltak, hanem műszaki alakulatként az egyéb hadi feladatokat végezték a háborúban, pl. lövészárkokat ástak, utakat javítottak. Így Csabai leírásai természetesen nem a hadszínterek első vonalában tapasztalt és megélt háborús eseményeket rögzítik elsősorban, de az általa látott események és megörökített leírások is fontos információkat hordoznak a 39. gyalogezred, s egyben a világháború történetének kutatásához. Hisz ők maguk is azokat a helyszíneket járták be, mint a harcban edzett katonák, azok között a körülmények között éltek, s éheztek, vagy áztak-fáztak, mint harcoló bajtársaik. Így leírásai hitelesek és informatívak, a helyszínek és körülmények megismeréséhez is hasznos információkkal szolgálnak.

Bár nem harcra képezték ki őket, mégis gyakran előfordult, hogy a munkásosztagok katonáit is a tűzvonalba küldték harcolni (megfelelő kiképzés és gyakorlat híján érthetően nem sok sikerrel). Ez Csabai munkásosztagának katonáival is előfordult.

Sajnos arra vonatkozó kimutatás, hogy a könyvben megörökített osztagban, vagy akár az ezredben hány püspökladányi katona harcolt, nem maradt fenn, de mivel a püspökladányiak többsége ebbe az ezredbe vonult, minden alakulatánál szolgáltak helyi lakosaink.

Sorozatunk mai részében arról olvashatnak – közérthető és különösen olvasmányos formában – hogyan és miként kerültek a 39. gyalogezredben szolgáló déd- és nagyapáink a világháborúba, hogyan telt a háborút megelőző katonai szolgálatuk, valamint hogyan kapták meg a besorozásra szóló meghívót, hogyan vonultak be a debreceni laktanyába, majd milyen érzésekkel, élményekkel, s hogyan hagyták el Debrecent, miként érkeztek meg a háború „előszobájába”, a hadszíntérre s voltak részesei az első harcoknak. Dr. Csabai István beszámolójában nevek, katonai alakulatok és településnevek olvashatóak, pontosan nyomon követhetjük az eseményeket, az Ő és osztaga szemszögéből 1914. szeptember 7-ig.

Az általam választott I. szemelvény a bevonulástól – s röviden az azt megelőző időszaktól – 1914. szeptember 7-ig foglalja össze az eseményeket a háborúba vonuló munkásosztag szemszögéből, a II. szemelvény bemutatja, milyen körülmények között éltek a bakák az olasz fronton, a Doberdón, s egy érdekes történetet mesél el a 39-es bakák életéből (ez szintén Csabai István személyes visszaemlékezéseiből kerül megidézésre). A III. szemelvény – az időben kissé visszakanyarodva – már az ezred-történeti fejezetből idézi meg a mozgósítás egy részletét (Püspökladány említésével).

E személyes hangú, érzéseket megindító – sokszor nagyon is szubjektív – történelmi leírást nemcsak a családi emlékek kutatóinak, a történelem és helytörténet iránt érdeklődőknek ajánlom figyelmébe, hanem az őszinte emberi érzések iránt érdeklődőknek, s a szépirodalom kedvelőinek is.

 

 I. szemelvény

 

„HÁBORÚ LESZ!…

1912. október 9-én a Balkán-félszigeten egy fiú elsütött egy ágyút. Ha jól emlékszem, ennek a fiúnak Péter herceg volt a neve. Apja a Fekete-hegyek országának, vagyis Montenegrónak volt a királya. Az ágyú csöve kelet felé volt irányítva; golyója valahol Törökországban esett le, de hangja elhallatszott északra meg nyugatra is. Európában nagy izgalmat keltett ez az elsütött ágyú, annál is inkább, mert nem egy pajzán fiúcska csínytevése, hanem egy egészen komoly háborúnak a kezdete volt. Versecen, a Balkán tőszomszédságában, ahol én ekkor az állami főreáliskolánál tanárkodtam, nagyon vegyes hangulatot váltott ki a Balkán-háború. A város szerb lakossága szívvel lélekkel résztvett benne, a németség nézte, a magyarság pedig, mely magamfajta hivatalnokemberekből állt, nem törődött vele. Mi úgy gondoltuk, hogy a háború nem a mi dolgunk, elintézik azt a mi fölebbvalóink, a politikusok meg a katonák. Inkább csak úgy egymás ijesztgetésére mondogattuk a meleg kávéház asztalai mellett, hogy mozgósítás lesz! . . .

November 29-én reggel 7 órakor erős ajtókopogás ébresztett fel. Még ki sem nyílt a szemem, mikor föltárult az ajtó és belépett rajta a levélhordó. Mint aki jól ismeri a szobák berendezését, odanyúlt az ajtó melletti villanygyújtóhoz, megcsavarta és egy 16-os villanykörte vörösszínű fénye mellett ágyam elé lépett. Kivette a kézbesítőkönyvből az egyetlen levelet és ideadta. Mikor a levélre rápillantottam, azonnal láttam, hogy a katonaságtól jön. Olyan jellegzetesek voltak ezek a katonai levelek, hogy messziről rájuk lehetett ismerni. Borítékjuk rendesen házilag készült, olyan papírból, amelynek egyik felére már egyszer írtak; azután rajtuk volt a bélyegző, a kétfejű sas meg ez a három szó: Portofreie Dienstsache, Recommandiert. A címzés is katonás; nem a tanárnak, hanem a tartalékos hadnagynak szól. Ami benne van – parancs. Ez esetben ez: „Tekintetességed tartozik azonnal tényleges szolgálattételre Debrecenbe a 39. gyalogezredhez bevonulni.”

A papiros színe sárga, ami azt jelenti, hogy a behívás mozgósításszerű.

November 30-án reggel 5 órakor vonatra ültem. Temesváron, Aradon, Békéscsabán, Szajolon keresztül mentem Debrecenbe. December 1-én jelentkeztem. A zászlóalj parancsnoka kiküldött a „Nyulas”-ra. Itt voltak a barakkok, melyek tömve voltak póttartalékos bakákkal. Egy szakasznak lettem a parancsnoka. A hideg nagy volt, a hó már esett, s a gyakorlótér tele volt vacogó fogú póttartalékosokkal.

Ebédre a város másik végén épült Pavillon-laktanyába jártam, ahol a koszton kívül híreket lehetett kapni. Mégpedig eredeti balkáni híreket, melyekből arra lehetett következtetni, hogy valóban háború lesz.

December 15-ig a prizrendi osztrák-magyar konzul esete izgatta a kedélyeket. A szerbek megsértették!… Mégpedig különös balkáni módon. A felháborodás vihara végig-végigzúgott a termen, melynek faláról szépszakállú, piroshajtókás törzstisztek arcképe mosolygott le a háborút jósló és háborút kívánó társaságra.

December 15-én azután kisült, hogy semmi sem igaz. Sem a prizrendi konzul esete, sem a kitörni készülő háború, de még az én tényleges szolgálatom sem. Csak fegyvergyakorlaton vagyunk; 28 nap elmúltával hazamegyünk.

Vacsorára rendesen a Debreceni Első Takarékpénztár új épületének pincehelyiségében gyűltünk össze. Hatan ültük körül az asztalt, mind tartalékos tisztek; ettük a jó debreceni kolbászt és ittunk hozzá badacsonyit. A cigány az ekkor nagyon felkapott

„Édes, aranyos kis

tyúkom, drága csibikém”

kezdetű nótával csalta ki belőlünk a felgyülemlett jó kedvet, meg a mindig fogytán levő kékhasú bankót. Így felejtettük mindennap a múltat és a jövőt. Hiányozni nem hiányzott közülünk senki. Egyetlen kivétel az volt, ha valaki szolgálatot tartott; akkor kint ült a Pavillon-laktanya vagy a Nyúláson levő barakkok ügyeletes szobájában, puszta jelenlétével tartva fenn a kaszárnyán belül és kívül a rendet. (…)

Eszembe jutott a háború!… Megmarkoltam a tollat, kezem alá gyűrtem a papirost, s a szoba hőségétől kábult fejjel leírtam az első sort … „Εz lesz a világnak legborzasztóbb és legutolsó háborúja!…”

A többi aztán ment könnyen!… „Nagy urak versenye a kis ember bőrére, szibériai zivatar a hortobágyi puszta ellen,… adriai fergeteg a Bácska ellen, mindenki minden ellen; ember ember ellen… Ez lesz a háború!…”

Lefeküdtem. A gyengén pislogó mécses meg a hűlni kezdő kályha melege elaltatott. Álmodni nem volt érkezésem.

Másnap kivonultam fagyos szakaszommal a széltől simára nyalt gyakorlótérre, megadtam vagy tízszer egymásután iránynak a téglagyár kéményét, meneteltettem, szaladtattam, lihegtettem, egyszóval edzettem az embert az eljövendő nagy mérkőzésre.

Huszonnyolc nap elteltével leszereltem, hazamentem. Levetettem az egyenruhát s lettem, ami voltam, szürke polgár, keveset gondolkozó, csak hűen szolgáló államhivatalnok…

A balkáni veszekedők kibékültek, Bácskában learattak; a nap sütött, a szibériai vihar meg az adriai fergeteg elhallgatott, csak a tücsök cirpelt és tangót táncolt minden ember, a főhercegi lakájtól kezdve a verseci szobalányig.

 

A MOZGÓSÍTÁS

 

1914. július 1-én cserkészni indultam egy kollégámmal és vagy tíz tanulómmal Krassó – Szörény és Hunyad megyébe. Három hét elteltével Orsován keresztül a Dunán vonultam haza Versecre, hogy aztán elmenjek szülőfalumba, a bács-bodrog-vármegyei Kishegyesre, ahol július 26-án volt a búcsú. Otthoni tartózkodásom alatt a Pesti Hírlap kövérbetűs címeinek buzgó olvasásával elégítettem ki vakációs szellemi igényeimet. Nem tulajdonítottam nagy fontosságot semminek; még az „Ultimátum Szerbiának” című felirat is hidegen hagyott. Csak akkor vettem komolyan a közelgő veszélyt, mikor azt olvastam, hogy a parlamenti pártok között szent lett az egyetértés. Veszélyben levő emberek lelki tulajdonsága, hogy szorosan összetartanak s a baj mindig válaszfalakat döntött, éppen úgy, mint ahogy a szerencse mindig válaszfalakat emel az emberek között.

Július 25-én este együtt mentem falum érdeklődő népével a Zimony felől jövő vonathoz, hogy a kísérő személyzettől valami biztosat tudjak meg a kitörni készülő háborúról. És megtudtam mindent, amit másnap megtudott az egész ország, hogy az annyiszor falrafestett ördög, a Szerbiával való háború kitört. Naiv polgáremberek módján úgy terjesztettük ennek a hírét, hogy ,,az éjjel bombázzák Belgrádot”.

Elég nyugtalanul feküdtem le s miután egy ,,Hátha mégis…” kezdetű, hamarjában gyártott imádságot útnak indítottam az egek urához, elaludtam. Másnap július 26-a volt; Anna napja, kishegyesi búcsú napja. Szüleimnek eddig nem szóltam egy szót sem. A kapun belépő vendégektől tudtak meg mindent. Ezek azt híresztelték, hogy az ő falujukban már reggel 7 órakor kifüggesztették azokat a bizonyos cédulákat, melyek a mozgósítást tudtul adják s útban is van minden jóravaló ember az otthonából.

Nálunk 9 óra van s még nem tudunk semmi bizonyosat. Bementem a községházára érdeklődni s éppen mikor a kapujába értem, akkor lépett ki rajta a kisbíró, nyomában a jegyző, s rövid dobolás után kihirdették a falunak, hogy, az általános mozgósítás el van rendelve, a vasárnapi munkaszünet fel van függesztve… A jegyző további szavaira nem figyeltem, csak a tömegből kihallatszó „Éljen Magyarország!” kiáltás ütötte még meg a fülemet; mentem hazafelé… Falum népe elkezdett búcsúzkodni. Azt hiszem, nem lesz soha többé emlékezetesebb búcsú Kishegyesen Anna napján!…

Otthon sajnálattal adtam tudomására az édesanyámnak, hogy az ebédet nem várom meg, mert éppen 12 órakor indul a vonatom. Mikor kiértek velem az állomásra, akkor vettem észre, hogy nem fogja fel mindenki olyan közömbösen a háborút, mint én. A tömegesen hazafelé induló búcsúi vendégek sűrűn hullatott könnyei nem az otthagyott libapecsenyének voltak szánva, hanem egészen másnak. Hiába magyarázgattam magamnak és szűkebb környezetemnek, hogy a sírás nem segít, mikor felszálltam a vonatra és édesanyám elbúcsúzott tőlem, az én szememből is kicsordult a könny. A vonat megindult és vitt Szabadkán keresztül Szegedre. Itt láttam először kifüggesztett mozgósítási hirdetést, s azt olvastam, hogy az elrendelt mozgósítás csupán részleges, nem pedig – mint nálunk hirdették – általános. Egy pillanatra fellobbant bennem a remény szikrája, de nem égett soká, mert ott láttam a mozgósított ezredek között az enyémet, a 39-est is. Mentem tovább Temesvárra, onnan Versecre. Vonatom éjfélkor érkezett meg, s mire kiértem az állomás épületből, egyetlen kocsi sem állt már rendelkezésemre. Kis katonaládámat az állomáson hagyva, gyalogszerrel indultam neki a kihalt utcáknak. Útközben egy őrjárattal találkoztam, mely igazolásra szólított fel. Ugyan mivel igazoljam magam? Nincs nálam semmi írás, mely személyem mivoltát bizonyítaná. Elővettem nálam maradt vasúti jegyemet s megérttettem az őrjárat parancsnokával, hogy utasember vagyok. Ezt a szegényes igazolást elfogadta s én gyorsított léptekkel mértem az utat a még nyitva levő Glückmann-szálló kapujáig.

Másnap délelőtt 10 órakor indult a vonat, mellyel tovább kellett mennem Debrecen felé. Barátaim kikísértek a vasútállomásra, egyik – másikuk fiatal feleségétől búcsúzott, én még csak nagy titokban gondoltam arra, hogy én is hagyok ott valakit!…

A túlzsúfolt vonatnak csak lépcsőjén jutott számunkra hely, oda kuporodva beszélgettünk ketten-hárman az előttünk álló háborúról. Temesvárott elváltam a verseci ismerősöktől és új pajtásra akadtam, az 1912-i debreceni fegyvergyakorlatról jól ismert Horváth Kálmánra, aki már akkor népfelkelőnek készült és most, nem csekély csodálkozásomra, egy úton haladt velem. Mentünk, mendegéltünk, végre vagy negyvenen – kik egy ezredbe valók voltunk – megérkeztünk Debrecenbe. Azonnal elmentünk a laktanyába, ahol Milion kapitány tudtunkra adta beosztásunkat. Horváth barátom a menetzászlóaljba került, jómagam pedig az 1. számú katonai munkásosztagnak lettem a parancsnoka. Kezembe adtak egy nyolc lapra terjedő mozgósítási utasítást s ezzel sétakörútra indultam a Pavillon-laktanya mind a négy udvarán.

A debreceni Pavilon-laktanya

Július 28-a volt, egészséges, forró nyári nap, amikor először elkiáltottam az udvaron a homokban heverő debreceni magyarok közt a Nagy Mihály nevet. Mintha megelevenedett volna a föveny, mintha a hívó szóra sereglő magyar nép lelke mozdult volna meg – felemelkedett vagy 20 hortobágyi fiú és illedelmes hangon, hogy akár a nagytemplomnál is meghallhatták, elkiáltotta magát, hogy „Hier!”. Erre a tömeges ajánlkozásra nem voltam elkészülve; jobban megnéztem tehát a kezemben levő törzskönyvi lapot, s csökkenteni akarván a Nagy Mihályok számát, hozzáfűztem, hogy „hajdúszoboszlói”. Erre 15 újra homokfürdőt vett, öt azonban állt rendületlenül s azt vallotta, hogy mind hajdúszoboszlói.

Újra megnéztem a lapot s a sorozási évszámból kisütöttem, hogy az a Nagy Mihály, akit én keresek, 1907-beli. Erre három ember újra földre rogyott, a kettő meg tanukkal igazolta, hogy mind a ketten „szoboszlóiak” és „hétbeliek”. A törzskönyvi lapon egyéb biztos ismertetőjel nem lévén, tudomásul vettem, hogy van két Nagy Mihályom tényleg, s van egy emberem – papíron. Végigkiáltottam így vagy hetven nevet, jelentkezett vagy 100 ember és összeállítottam századom első szakaszának jobbszárnyát, mely 23 emberből és egy altisztből állt. Ennek a 23 és egy embernek azután megmagyaráztam, hogy ők a katonai munkásosztaghoz fognak tartozni, amit hivatalos nyelven úgy hívnak, hogy Arbeiterabteilung. Figyelmeztettem őket, hogy engem mindig tartsanak szem előtt, mert én leszek a parancsnokuk.

Másnap újra kezdődött az emberszedés, s mert már más is csipegette a homokban heverőket, lassan tisztulni kezdett a debreceni Pavillon-kaszárnya udvara. Annál borúsabb lett az ég alja arra észak felé!…

Mikor már kétszáz körül volt az embereim száma, mikor már Szerbia felé járt az ezred java, meg lett az általános mozgósítás. Ez csak annyiban érdekelte Debrecent, amennyiben most már a kassai illetőségű borbélysegédek is elmentek s így nem maradt, aki azzal vigasztalta volna a bevonult katonákat, hogy addig nincs baj, ameddig mindenkit be nem hívtak.

A katonai munkásosztagok csak az Oroszország elleni mozgósítás esetén voltak felállítandók. Az első mozgósítási napnak nyolcadján kellett őket menetre kész állapotba helyezni. A bevonulásom napján kezembe adott íven pontosan meg volt állapítva minden napra a tennivaló. Amikor azonban keresztül akartam vinni, felhangzott a bölcs szózat: Ugyan mit akartok!… Hiszen ti nem is mentek háborúba!… Talán mondanom sem kell, hogy az ilyenfajta nyilatkozatnak, különösen ha magasabbrangú ajkáról hangzott el, legnagyobb önámítással adtunk hitelt. Szívesen álltunk félre, s türelmesen vártunk, hogy sor kerüljön reánk, akik csak olyan szalónalakulatnak voltunk kiszemelve, s …talán nem is megyünk háborúba!…

Szállásunk Debrecennek az a külső része lett, melyet Csapókertnek hívnak. Innen jártunk be naponta a Pavillon-laktanyába egy-egy nadrágért, cipőért, még meglelhető borjúért, s valahányszor hazamentünk, mindig meg kellett állapítanunk, hogy bizony alig használható az a nekünk juttatott ruha vagy felszerelési darab, mellyel nagy örömmel megterheltük önmagunkat.

Elérkezett a mozgósítás hatodik napja, amikor letettük az esküt, úgy, ahogy ebben az időben letette minden épkézláb ember Londontól Tokióig . . .

 

AZ  ÉSZAKI  HARCTÉREN

 

AZ ELSŐ SIKEREK GALÍCIÁBAN

 

A mozgósítás nyolcadik napján, augusztus 11-én, el kellett indulni. Wolff alezredes búcsúkihallgatáson fogadott bennünket tiszteket; azon gondolkozott, hogy zeneszó mellett vonultasson-e ki bennünket az állomásra vagy csak csendben? Végleges elhatározásra nem jutott, csak hallgatásából következtethettünk arra, hogy bizony mi nem muzsikaszó mellett búcsúzunk el Debrecentől.

A háború elején még így vonultak a katonák a háborúba…

Délután 4 órakor kivonultunk a vasútállomásra. Én a magam századát Debrecen legszebb utcáján vezettem végig. Elől jómagam vadonatúj csukaszürke ruhában, sárga lábszárvédővel, derekamon nagy sárga öv, vállamon átvetve egy gukker, kezemben egy fényes kard. Utánam 250 kék ruhába öltözött baka. A 250 ember mellett vagy 200 asszony; feleség, anya, leány, közöttük egy csomó gyermek…

Alkonyodott, mikor elindultunk s homályban gurultunk keresztül a Hortobágyon. Félfülkémben kényelmesen helyezkedtem el, s már álom kezdett szállni szemeimre, mikor kinyílott az ajtó s egy kéz egy félliteres üveget nyújtott be rajta. „Tessék bor! Tessék csak elfogadni!” Átvettem az üveget, megköszöntem és lefeküdtem. Még nem aludtam, mikor Poroszló állomáson megálltunk. A kocsi folyosóján női hangokat hallottam. Az ajtóm előtt szóltak: ,,Félóráig áll itt a vonat, az állomásépületben terítve van, tessék kiszállni egy csésze teára!…”

Mit volt mit tenni, felöltöztem s amint kiszállok a vonatból, látom, hogy embereim nagy része már a vasútállomás előtt tolong: egy csapat táncol, lánnyal a karján, egy nyolctagú cigánybanda meg húzza a talpalávalót. Bent a főnöki irodában a vasutasok családja, a falusi papné, jegyzőné, lányostul, no meg egy terített asztal, mely roskadozik. Elámultam!… Zavaromból egy kedves ,,Isten hozta!…” rántott ki.

Leültem és hozzányúltam mindenhez a – szemeimmel. Kezem csak egy csésze teát fogott; utána egy pogácsa, búcsúzásul egy pohár bor. Istenem, milyen dús volt, milyen meleg volt, milyen szíves volt ez a vendégszeretet!… Mit tudott a magyar nép ekkor elkövetni!… Odakinn Rákóczi-induló, idebenn búcsúszó, megyünk!… Kocsim lépcsőjén megfog egy öreg néni s egy kosár főtt tojást nyom a kezembe. Nekünk hozta – mondja – csak fogadjam el, mert ő nem tudott az emberekhez hozzáférni, nem tudta kiosztani, osszam ki én!… Jól van, szülém, elfogadom. Köszönöm, majd kiosztom. Erre megmozdult a vonat, s lassúból gyorsra való zakatolással ment befelé az éjszakába, kifelé szép Magyarországból!…

Utunk a Lupkowi – hágón vezetett keresztül. A hosszú vonatot ismételten két részre szakították, hogy nagyobb emelkedéseken könnyebben vihesse át a mozdony. Éppen ilyen emelkedésen tartottunk, mikor suttogva ezt kérdezték egymástól az emberek: ,,Hallod az ágyúdörgést?…” Egész bizonyosan volt közöttük olyan, aki hallotta, hiszen már napok óta oly élénken működik az emberi fantázia!…

Augusztus 13-án megérkeztünk Samborba. Innen egy kissé délre fekvő faluba, Wykotyba irányítottak bennünket. Engem mint szálláselőkészítőt négy altiszttel előre küldött csoportparancsnokom. Amíg a városon keresztülmentem, minden embert megkérdeztem, hogy hol van ez a Wykoty nevű falu. Volt aki tudta, volt aki nem tudta. Különösnek találtam, hogy többen voltak olyanok, akik tájékozatlanul rázták a hozzájuk intézett kérdésre a fejüket. Később állapítottam meg, hogy ezek nem helybeliek, hanem a környékről idemenekült honfitársak. Délután 3 óra tájban érkeztem meg Wykoty faluba. Első utam a plébániára vezetett, ahol egy öregedni készülő pap fogadott néma fejhajtással. Amikor szobák iránt érdeklődtem, hebegett, makogott, de érthető szót nem szólt. Kinyitogatta az összes ajtókat, megmutatta a szobáit, a kamráját, az istállóját, de nem beszélt. Csak amikor már vége felé jártam az egész telep átvizsgálásának, akkor sült ki, hogy a pap azért nem beszél, mert nem tud egy szót sem németül. Magyarul nem próbáltam vele beszélni, pedig lehet, hogy úgy tudott volna.

A plébániát nem találtam megfelelő helynek s azért elmentem az iskolába. Tetszetős új épület volt; a tanteremben két ágy s minden olyan berendezés, mely arra mutatott, hogy szobává van átalakítva. De ott voltak a padok is, a falakat kutya – macska – képek és a háborús államok térképei díszítették. Három asszony állt előttem, akiknek jellegzetes kézmozdulatokkal tudomására adtam, hogy mindent vigyenek ki a szobából. Ez meg is történt részben; kihordták a női ruhákat, az egyéb bútordarabokat azonban nekem kellett embereimmel kihordatni, mert ők nem bírták. Ez a tanterem lett azután tisztilakás és iroda; ide terítettük le először a szalmát, mely azután 10 hónapig, meg még azután is rendes fejünkalja maradt. Samborból három századot irányítottak Wykotyba. A három század Roykó Richárd főhadnagy, csoportparancsnok vezetése alatt állott, az elsőnek jómagam voltam a parancsnoka, a másodiké Ivanovits Aladár, aki a polgári életben a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság passaui állomásán hivatalnokoskodott, a harmadiké pedig Kovács Gyula hadnagy, egy budapesti zongoragyár tulajdonosa. Hogy a tisztikar bemutatása teljes legyen, idejegyzem még, hogy volt egy orvosunk is, dr. Jósa Ödön.

Minekutána az emberek elhelyezkedtek, mindenki elővette a kenyeres tarisznyájából azt, amit hazulról hozott vagy útközben kapott és megette az aznapi reggelit, ebédet és vacsorát. Az iskola tágasnak látszó terme hamarosan szűknek bizonyult. Elhatároztuk tehát, hogy asztaltól ugyan nem, de ágytól el fogunk válni. Ez annál könnyebben ment, mert a falu alatt volt egy urasági kastély s tudvalevőleg a kastélyokban – különösen ha olyan régiek, mint ez volt – nem egy szoba szokott lenni. Amikor én szállást előkészíteni előrejöttem, erre a kastélyra ügyet sem vetettem. Hogy tehát hibámat jóvátegyem, másnap elmentem a kastélyba, mégpedig, hogy megjelenésemnek súlyt is kölcsönözzek, szolgálati jelvénnyel felszerelve. A kastély gazdája komolyan is vette megjelenésemet és rendelkezésünkre bocsátott három szobát. Wykotyban képeztek ki bennünket műszakilag. A 12. árkász zászlóalj egy fiatal tisztje vezette ezt a kiképzést négy derék altiszt segítségével. Steibel barátunk (így hívták a hadnagyot) tiszta magyar nyelven magyarázta meg mindannyiunknak jövendő feladatunk legfontosabb részeit és építtetett velünk egy zárt támpontot, olyat, hogy tán sohasem vette volna be a muszka, ha önként ott nem hagyjuk.

Augusztus 21-én búcsút mondtunk Wykotynak. Déli 12 órára volt kitűzve az indulás és ½ 2 órakor még nem volt ebéd. Nemcsak nekünk nem volt ebédünk, hanem a legénység sem kapta meg déli kosztját és így az indulást 1 órára kellett halasztani. Egy órakor azután kiálltunk szép rendben az országútra. Közben automobilok robogtak el mellettünk, harci csapatok meneteltek, huszárok lovagoltak. Este 8 órakor megérkeztünk egy faluba, ahol megszálltunk, hogy megháljunk.

Augusztus 22-én ott maradtunk a faluban, amelynek – amint házigazdámtól megtudtam – Pnykut volt a neve. Egész nap vártuk a további parancsokat.

Augusztus 23-án azután hajnalban felszedtük sátraink karóit és megindultunk a 41. honvéd-gyaloghadosztály mögött. Mentünk reggeltől estig, estétől reggelig hat nap és hat éjszaka, tót gyerek módjára újabbnál újabb árokban aludván, hol félórát, hol 5 percet. Enni csak akkor ettünk, ha valamelyik gyalogezred konyhájában maradt egy kis leves, mert nekünk mozgókonyhánk nem volt, üstökön meg azon másfél óra alatt, mely ebédidőnek volt szánva, nem lehetett főzni. A mély homokban nehezen mozgó konyhákat tolta a munkásnép s vagy a konyha szelepén kitörő ételgőzzel, vagy egy lehámozott marhacsonttal elégítette ki éhségét. Egyetlen egyszer volt alkalmam főzetni; este 9 órakor tettük föl a húst és 12 órakor lett készen. Akkor meg már úgy aludtak az emberek, hogy a század fele el sem jött a menázsiért. A megmaradt húst aztán reggel 4 órakor, az indulás előtt szétosztottam embereimnek, aminek az lett a szomorú következménye, hogy a nyári melegben a sós húsra nem győztek eleget inni s vagy 5 km hosszúságban húzódtak utánam. Valósággal megvadultak a vízért. Aki kezébe kapta a lakosok által kihozott csuprot, alig emelte szájára, máris két-három várakozó rántotta vissza s így a víz javarésze kiömlött, a várakozók pedig éktelen káromkodás mellett csapták földhöz – vagy egymás fejéhez – az üres fazekat. És én, egyetlen tisztje 250 embernek, egésznap azon fáradoztam, hogy összetartsam századomat, amit úgy próbáltam keresztülvinni, hogy minden vízivó csoport közé dühös kardlapvágást mértem. De kardom csak egy volt, csoport meg akadt egyszerre tíz is.

Annak a városnak a neve, ahol az éjféli ebédet főzettem, Magierow volt. Ennek a városnak a főterén játszódott le az első szomorúan kacagtató jelenet a háborúban. A főtér négyszegletes, nincs benne egyetlen fa sem. Közepén valami középületféle áll. A tér tele van boltokkal. Békés időkben volt itt porcellánkereskedés és könyvraktár, vendéglő és zsinagóga. Most egyforma mind. Kenyeret árul minden ember, ezenkívül főtt tojást, tokaji bort meg csokoládét. Az árusok felszorulnak a házak előtti járdára, mert a tér tömve van katonákkal; olyan magyar bakákkal, akik Veszprémtől Mezőlaborcig, amíg jöttek, ingyen kaptak kenyeret, bort és tojást, akiknek még csak azt sem kellett mondani, hogy köszönöm; örültek a jó magyar asszonyok, ha elfogadták tőlük az ő fiaik…

És most itt, ezeknek a katonáknak élelmet kínálnak – pénzért!…

Ez nem lehet!… Hiszen ez nem illik!… Elegendő egy ravasz pillantás és kész a terv. A kettős rendekben négyesével menetelő katonák legszélsője kezébe veszi a feléje nyújtott kenyeret és tovább adja a másodiknak, azzal, mint aki jól végezte dolgát, megy tovább. A második odaadja a harmadiknak, ez a negyediknek és már a tizedik kézben van a kenyér, amikor az árus észreveszi, hogy – nem fizetnek… Vissza akarja venni a kenyeret, beugrik a katonák közé, de ebben a pillanatban már a földön van, s ha a sor, mely elbuktatta, tapintatosan át is lép rajta, az utána következő már egészen bizonyosan rúg egyet a szegény föltápászkodón. Akad olyan baka, aki a kezére lép, aki akarva – nem akarva a fejét rúgja meg, csak éppen olyan nincs egy sem, aki udvariasan megállna, hogy tessék kisétálni a négyes sorból. A fájdalmas jajgatásra összeszalad a négyszegletű tér minden mozgóboltja, érthetetlen hadarással lármázik, a vagy ötven lépésnyire haladó cipó felé rohan, vagy a fetrengő kiszabadításán fáradozik… Kapkodás, üvöltés, lárma, miközben halad a csapat, kerekarcú, pirosképű legények hahotája kíséri a jó fogást s egy pár vérszemet kapó baka már a sorból is kilép, ha egy kosár tojással vagy eladó cipóval közel merészkednek hozzá. Félve menekül tőle a kócos leány, mosdatlan árus, távolabb megáll; újra kínál mindent, ami kosarában van, amin meg lehet keresni egynapi élelemre való hasznocskát!…

De folytassuk az utat, a másik, nagyobbik fele még előttünk van.

Ez is ismeretlen vidéken folyik reggel négytől éjfélig és a következő napon ugyanakkor.

Augusztus 26-án egyedül indultam el Magierowból. Nagy kerülőt tettünk, amire abból következtetek, hogy ugyanazon helységen két egymásutáni napon mentünk keresztül; egyszer délután 5 óra tájban, másnap meg éppen délben értünk oda. Déli megérkezésünk után nagy pihenőt tartottunk. Este 7 órakor megindult a hadosztály. Mikor a tüzérség elindult, a falu öttornyos templomában elkezdtek harangozni. Olyan rémes volt ez a harangszó, hogy megérezte minden ember, hogy nem az ájtatos hívőket hívja ünnepi misére, hanem valami áruló jelnek van szánva. A rutén pap ott járt közöttünk feleségestül, lányostul és magyarázgatta, hogy őnáluk ilyenkor este mindig szokás harangozni. Hamarosan négy szurony közé került, de hogy mi történt vele, nem tudom, csak gondolom, hogy az ezidőtájt gyenge kezet mutató vezetőségünk nem csavarta nyakára a harangkötelet, pedig igazán kár. Nemsokára ránk borult az este; egy erdő szélén megálltunk. Tőlünk jobbra, mint apró szentjánosbogarak, csillogó kis lámpák fénye húzódott hosszú sorban – titokzatosságával rémessé téve az ébrenlétnek amúgyis unalmas pillanatait, majd óráit. Mikor bementünk az erdőbe, szabályzat értelmében feltűztük a puskákra a szuronyt, s 30.000 szurony lépkedett egysorjában a sötét erdei országúton. Sokszor egymásba ütköztünk, jómagam egyik kocsi lőcsébe fogózkodva aludtam el, ha egy pillanatra megálltunk. Embereim ilyenkor ledőltek az árok szélére s induláskor úgy kellett őket egyenkint felrázni; mire az utolsó felébredt, az első már megint aludt.

Nagyon sok volt az erdőben az akadály, de azért, ha lassan is, csak haladtunk. Hajnaltájt tábornokok lovagoltak el mellettünk; az egyik kemény hangon leszólt a lováról: „Milyen csapat ez?” – Munkáskülönítmény – feleltem. Ez a szó méregbe hozta az excellenciás urat és magából kikelve folytatta: „Az előttünk levő hadosztály harcban áll; ha most elveszti az ütközetet – ti lesztek az oka, mert nem mentek előre!”

Jó uram – gondoltam –  hiszen csak az orromig látok, én előttem ezredek vannak, én úgy megyek, ahogy mehetek, de ha Önöknek sürgős, félreállok. Azzal leparancsoltam embereimet az útról egy tisztásra s engedtem, hogy a császárvadászok vagy két ezrede elvonuljon mellettem. Mikor mind elmentek, elindultam én is s reggeli napsütésben, most már erdőn kívül, folytattam az utat egy órán keresztül egy kis patakig, melynek szélén megálltam. Az előttem menetelő 41. honvédgyaloghadosztály felfejlődését néztem innen végig; a már nagyon jól hallatszó ágyúdörrenések s a tőlem jobbra húzódó dombokról leereszkedő menekültek szekerei bizonyították, hogy nincs messze a kezdet, s ez az érzés a mind magasabbra emelkedő nyári nap hevét csak fokozta mindannyiunknál. Mikor a 41. hadosztály teljesen felfejlődött, megindult egy messze látszó torony irányában, melyről azt mondták, hogy Karow. Minthogy én a hadosztályhoz tartozónak éreztem magam, mentem utánuk. Nem kis csodálkozásomra, elhallgatott az ágyúszó; a rajvonalba felfejlődött gyalogság összeszedelőzködött s mire elértük a falut, rendes menetoszlopban vonultak tovább. Karowban a még előző éjszaka előrebocsátott császárvadászokkal találkoztam, akiktől megtudtam, hogy az én honvédjeim tovább mentek Uhnowba, mely innen 8 km-re van. Utánuk. Délelőtt 11 órakor érkeztem meg századommal Uhnowba. Elhelyezkedtünk egy mellékutcában, felkerestem a 31. honvédgyalogezredet, ahonnan ebédet voltam kapandó, azután egy iskola konyhájában megmosakodtam. Ezt a fölséges élvezetet lábaimnak is megadtam s éppen neglizsében voltam, mikor elveszettnek gondolt Ivanovits barátom ezzel a hírrel köszöntött be hozzám: „Csetepaté folyik az erdőben!” A hírt szórványos puskapukkanás igazolta és én nagysietve öltözködni kezdtem. A honvédségnek riadót fújtak s mire kiértem az utcára, a 2. számú munkásosztag Réti nevű szakaszvezetője vagy ötvenedmagával, puskával a kezében, éppen egy kerítésen mászott keresztül. Megszólítom, hogy hova megy? Elhebegi, hogy egy ezredes ment erre s azt parancsolta nekik, hogy ugorjanak át a kerítésen és támadják oldalba az ellenséget. Ezt az oldaltámadási parancsot én megsemmisítettem: ráparancsoltam Rétire, hogy embereivel menjen vissza századához és a 39-es tiszteken kívül senkitől parancsot ne fogadjon el. Egyidejűleg átvettem a két század fölötti parancsnokságot s így könnyebb lélegzethez juttattam a 2. századot, mely már nagyon közel volt ahhoz, hogy parancsnok nélkül belerohanjon a biztos pusztulásba. A „csetepaté” tudniillik hatalmas ütközetté fejlődött, mely este 9 órakor még nagyon is ingadozott; az Α bizonyos oldal pedig, melyet Rétinek meg kellett volna támadni, valahol Lemberg alatt Zolkiewnél vagy Kulikownál volt, nem pedig a kerítés mellett.

A két század a mellékutcából, melyben eddig tanyázott, kivonult a város főterére és megjelent csoportparancsnokunk is. Időközben megérkezett a 14. hadtestparancsnokság törzsvezérkara József Ferdinánd főherceg hadtestparancsnok vezetése alatt. Nehogy abba a gyanúba essünk, hogy el akarunk rejtőzni, csoportparancsnokunk a hadtestparancsnokság épülete elé rendelt bennünket. Néhány órát töltöttünk itt és meglehetősen akadályoztuk a mind élénkebbé váló hírszolgálatot. Éjszakára azután elhúzódtunk a vasútállomás közelében elterülő füves térre és megpróbáltunk aludni. Az alvás nehezen indult, mert a délben kezdődő ütközet még este 10 órakor is tartott. Lehetett úgy 11 óra, mikor a szendergő társaságot iszonyatos csattanás talpraugrasztotta. Srapnell pukkant a fejünk fölött, tehát elromlott a fejünkalja. Nem telt bele 5 perc, már bent voltunk a városban azon a téren, ahonnan délután 4 órakor elindultunk. Folytattuk megzavart alvásunkat és másnap reggel gyönyörű napsütésben ébredtünk. Csend volt. Az ütközet lepergett, harci csapataink elvonultak, csak a hadtestparancsnokság volt még a városban. Csoportparancsnokunk jelentkezett a hadtestparancsnokságnál, maga József Ferdinánd főherceg fogadta és megnyugtatta, hogy azért, mert a munkásosztag a megelőző nap nem támadta oldalba az ellenséget, nem fogják haditörvényszék elé állítani. Mivel a megelőző napi ütközetben egy csomó hadifoglyot ejtettünk, a hadtestparancsnokság ránkbízta az ezek fölötti felügyeletet. Nagy készülődéssel fogtunk hozzá a fogolyőrzéshez.

Nagy Harangi Gábor, századom főszakácsa, alig győzött főzni a kiéhezett muszka legénységnek. Délután úgy 4 óra tájban egy trénőrmester vágtatott végig Uhnow utcáin,  torkaszakadtából ordítva – jönnek a kozákok! Akik ezt az időt végigélték, azok nagyon jól tudják, hogy naponta legalább egyszer „jöttek” a kozákok. Ez azt jelentette, hogy a falu népe jajgatva menekült, minden sanitäts katona eszeveszetten szaladt, a munkásosztagok pedig ásóval, lapáttal, puskával kivonultak a falu alá és várták a kozákokat. Így volt most is. Miután Uhnow lakossága teheneivel és gyermekeivel együtt a közeli dombra menekült, a sanitäts katonák pedig elszaladtak, megszálltuk a falu kijáratát és elkezdtünk azon gondolkozni, hogy mi lesz azzal az 500 muszka fogollyal, akik talán még jobban szepegnek a kozákoktól, mint mi, mert hiszen ki kívánkozott 1914 augusztus végén vissza a rajvonalba?…

A kozákok nem jöttek, a muszka foglyok megmaradtak s másnap elkísértük őket Rawa-Ruskára. Örültünk, hogy megszabadultunk tőlük; örömünk azonban nem sokáig tartott, mert új csoportot hoztak helyükbe, őriztük ezeket is, etettük ezeket is és jelentettek megint közeledő kozákcsapatot. Csakhogy most már – hogy egy kis változatosság is legyen a rémhírben – a kozákok nem helybe jöttek, hanem a vagy 8 km-re fekvő Karow község határában tűntek fel. A hozzánk érkező jelentés szerint gépfegyverrel és ágyúval is fel vannak szerelve.

Délután 5 óra tájban egy császárvadász-százados lovagolt hozzám s felriasztotta századomat. Tíz perc múlva három szakasszal útban voltam Karow felé. Feladatom az volt, hogy szálljam meg Karow keleti szélét, küldjek felderítő járőrt Domasowon át Bruckenthalba, mert a fentemlített kozákcsapatot innen jelezték. Jelentéseimet a századoshoz kellett küldenem, aki egy faluval hátrább helyezkedett kozákváró álláspontra.

Augusztus 30-án este 9 órakor érkeztem Karow alá. Első dolgom volt, hogy a falu alatt húzódó árkot két szakasszal megszálltam. Egy szakaszt tartalékban hagytam vagy kétszáz lépésnyire az árok mögött. Magam egy frissen vájt gödörbe húzódtam le s magam mellé vettem egy őrvezetőt, azzal a szándékkal, hogy felváltva aludni fogunk. Valahányszor lehunytam a szemem, őrvezetőm ideges rángatással ébresztett fel s megkérdezte, vajon az előttünk mozgó valami bokor-e vagy kozák? Hiába nyugtattam meg, hogy közönséges mezei kóró, a felébresztgetés tartott hajnali 4 óráig. Ekkor ránksütött a nap s világossá tette nemcsak az őrvezető, hanem az egész század előtt, hogy ameddig a szem ellát, kozák nem mutatkozik. Élelmet nem hoztunk magunkkal; az előttünk levő krumpliföldről szedtünk és bevittük a házakba, hogy főzzék meg a nem kis számban otthon lézengő szalmaözvegyek. Ezek a jószívű asszonyok, amikor látták, hogy nincs ennivalónk, a maguk jószántából hoztak a burgonya mellé főtt tojást s így az éhenhalástól meg voltunk mentve. Dél felé megjelent egy ulánusfőhadnagy hat jelentőlovassal és azzal a feladattal, hogy Karow alól küldjön jelentéseket csapatához. Elküldött még aznap vagy három jelentést, hogy ellenség nem mutatkozik, este pedig megmaradt három emberével befeküdt a szomszédos majorság istállójába. Nekem is ágyat vetett tisztiszolgám egy félig készen álló ház előcsarnokában és másnap reggel már meg is mosakodhattam, amiből embereim arra következtethettek, hogy túl vagyunk minden háborús veszedelmen. Pedig éppen nem voltunk túl. Az imént említett éhenveszés veszélye fenyegetett bennünket. A falu asszonyai már a tyúkot vágták le számunkra s ezzel a tojásszerzés lehetőségét gyökerestül kiirtották. Burgonya akadt még annyi, hogy három hónap alatt sem fogyasztottuk volna el, de ez nem vigasztalt meg bennünket. Arra gondoltam, hogy az Uhnowban hagyott muszkaőrző szakaszom gazdátlanul áll, megkérdeztem tehát a mögöttem tanyázó vadászszázadostól, hogy meddig kell még nekem Karow keleti kijáratát őrizni. Kérdésemre azonnal megadta a választ, visszaparancsolt Uhnowba.

Szeptember 1-én este elküldtem a századom őrizte 500 orosz foglyot Rawa-Ruskára, magam pedig készültem a másnapi oroszországi útra. A 31. honvédgyalogezred egy szakaszával kellett elindulnom egy főhadnagy meg egy pap vezetése alatt. A legközelebbi pékségnél egy-egy darab kenyeret adtam embereim kezébe, hogy valami ennivalójuk is legyen.

Szeptember 2-án délelőtt 11 órakor léptük át az orosz határt s papunk kezdeményezésére mindannyian levettük a sapkát, amikor elhaladtunk azon domb mellett, melynek innenső oldalán az osztrák császár, a túlsón a muszka cár parancsolt – még két nappal előbb.

Orosz földön legelőször egy majorságon mentünk át, melynek udvarán nagy csomó iratpapír hevert szanaszét. Vagy 15–20 katona rendezgette ezeket az iratokat, mégpedig nem kézzel, hanem lábbal, úgy, hogy belerúgott minden olyan csomóba, mely egy másikkal még valamelyest összetartott. Déli pihenőre és ebédre egy templom udvarán állapodtunk meg. Vendége voltam a 31-es főhadnagynak, s hogy magam is hozzájáruljak valamivel az ebédhez, a még Uhnowban vásárolt pezsgős üvegek közül felbontottam egyet. Nem kicsi volt azonban a meglepetésünk, mikor a pezsgős üvegben felhígított málnaszörpöt találtunk.

Igazán nem gondoltam, hogy még háborúban is csalnak az emberek!… Ma már tudom, hogy háborúban csalnak csak igazán!…

Egyórai ebédidő elteltével folytattuk az utat előttem ismeretlen célunk felé; úgy este 9 órakor megérkeztünk egy nagy faluba s én azonnal jelentkeztem a 31. honvéd gyalogezred parancsnokánál s megkérdeztem, hol van a 41. honvéd hadosztály törzse? Az ezredes nem kis csodálkozásomra kijelentette, hogy ő sem tudja. Ezt a negatív felvilágosítást később általánosították s nem volt ember a láthatáron, aki valamit meg tudott volna mondani. Másnap reggel azonban mégis megtudtam, hogy hol sejtik a Divisionskommandót s el is indultam felkeresésére. Tuczapy községbe kellett volna mennem s már a falu alatt jártam, amikor honvédekkel találkoztam, akik abban az irányban meneteltek, amerről én tegnap jöttem. Megkérdeztem őket, hogy hova mennek. Az egyik el is szólta magát, inkább csak tréfából, hogy – Lembergbe. A messze terülő sík mezőn egy lovascsoportot láttam álldogálni s hogy tőlük valami biztosat megtudjak, odamentem. Nikics altábornagy, a 41. hadosztály parancsnoka állt előttem. Lóháton ült s éppen a következő szavakat intézte az előtte álló alezredeshez: „Azt akarom, hogy a krumplit megfizessék, mi nem vagyunk olyanok, mint a kozákok.” Ezekből a szavakból azt vettem észre, hogy a beszélgetés nem valami fontos stratégiai kérdés körül mozog s egész bátran vettem át a szót rövid jelentésemmel. Megérkeztem a századommal, s kértem a további parancsokat. Az altábornagy úr lovaglópálcájával egy, már alig látszó menetoszlopra mutatott és azt mondta, hogy csatlakozzam ahhoz. És mondott még valamit. Ha volna lova, azonnal adna egyet, mert belátja, hogy szolgálatomat csak úgy gyalogszerrel nem fogom tudni ellátni. Ez a megjegyzés fülébe jutott Harangi Gábornak, aki magában megesküdött, hogy 24 óra alatt cserél nekem egy lovat. Erre a csendes esküre úgy jöttem rá, hogy mikor visszafelé meneteltünk, Harangi Gábor kivágott a sorból és elkezdett szaladni egy mezőn keresztül három békésen legelésző ló felé. Utána kiáltottam, hogy mit akar, erre mondják az embereim, hogy lovat akar cserélni nekem. Meg kell jegyeznem, hogy cserélésnek nevezték az embereim a szerzésnek azt a módját, amikor az elemelt holmi helyébe nem adtak semmit. A lecserélésből ez esetben nem lett semmi, mert ilyen Sobri Jóska módjára mégsem akartam lóhoz jutni. Meneteltünk visszafelé ugyanazon az úton, amelyiken megelőző nap jöttünk, s kétnapi gyaloglás után megérkeztünk Úhnowba.

Másnap reggel leadtam 50 embert az uhnowi állomáson, ezeket – amint később értesültem – az ottani parancsnok tűzvonalba állította s a legtöbb közülük hadifogságba került. A magam századával Rawa-Ruskára meneteltem. Este 9 órakor értünk Rawa-Ruskára, ahol megaludtunk. Másnap, szeptember 6-án felkerestem a városban lévő 17. hadtestparancsnokságot és további utasítást kértem. Polacek vezérkari kapitány fogadott s azonnal telefonált a 4. hadsereg hadtápparancsnokságának és jelentette, hogy a városban van egy munkásosztag, amely nem tud mit csinálni. A hadtápparancsnokságtól nem kapott reánk vonatkozólag semmi utasítást és így meghagyta nekem, hogy délután újra jöjjek el. Addig is, míg ez a délután elérkezett, kiültem egyik kocsim árnyékába s részint szabadszemmel, részint hatszoros nagyítású távcsövemen különös élvezettel néztem a kék égbolton pukkanó srapnellfelhőcskéket – nem gondolva arra, hogy minden ilyen nekem élvezetet nyújtó srapnellpukkanás annyi derék fiatalembernek halálát jelentett… Délután megkaptam a reggeli parancs másolatát azzal a módosítással, hogy addig is, míg egyéb feladatot nem bíznak rám, menjek ki a vasútállomásra és az ott adódó munkálatoknál legyek résen. Az orosz tüzérség által erősen fenyegetett rawaruskai vasútállomáson szép sorjában állottak a vöröskeresztes vonatok, amelyek között a Máltai Lovagrendé volt a legszebb, ha szabad úgy mondanom, legkényelmesebb. Ezek a vöröskeresztes vonatok nem voltak elegendők a sebesültek szállítására, vitték azokat egyszerű parasztkocsin is, aki megtehette, elment a maga lábán is.

Szeptember 7-e ezekkel a szavakkal van megörökítve hivatalos naplómban:

Polacek százados parancsára a század a vasútállomáshoz vonul, sebesülteket rak be a vasúti kocsikba és lőszereket hord raktárba.”

Korántsem mondhatnám azonban, hogy ezzel a csendes munkával kapcsolatban egyéb nem történt. Ó, igenis történt, jobban mondva történtek. Délután 4 óra felé egy ellenséges repülőgép szállt a város fölött. Úgy gondolom ezzel nem sokat ártott a városban tanyázó tréneknek, meg munkásosztagoknak s ezek mégis a legvadabb tüzelést zúdították rá a kurta puskáikból. Míg a repülőgép nyugodtan továbbszállt, a városban a lovak megvadultak a nagy zajtól s vad száguldással gazdáikat, meg a házakból rémülten kirohanó lakosokat taposták el. A leghiggadtabb ember is elveszítette nyugodtságát s az önkeltette pánik sok ember épségébe, néhánynak életébe került. Én éppen a hadtestparancsnokságtól mentem vissza a csapatomhoz; a nagy kavarodásban nem juthattam előre, beálltam egy udvarba s fájdalmas mosollyal néztem a háborúsnál háborúsabb jeleneteket. A lövöldözés a repülőgép eltűntével szűnt csak meg s ekkor juthattam én is vissza az ijedségtől és fáradtságtól lihegő századomhoz. Alkonyatkor egy árkásztizedes azzal a jelentéssel jött hozzám, hogy parancsot hozott, mely szerint az összes technikai csapatok menjenek vele. Trénestől, mindenestől megindultam a káplár után. Embereimet nem igen kellett buzdítani, mind kikívánkozott a melegedni kezdő vasútállomásból s úgy nekiindult, hogy csak nehezen tudtam őket annyira visszatartani, hogy legalább én is velük mehessek. Egy árkászfőhadnaggyal találkoztam, aki nem tudott ugyan jövetelemről semmit, de külön kifejezett kívánságomra mégis magával vitt. Beesteledett s mi az éjszakában botorkáltunk az országúton. Egy majorságba értünk s a nyitvaálló ajtón mindketten beléptünk. Sok félig alvó tiszt közé jutottunk, de egyikünk se szólt. Én a főhadnagyra vártam, ő meg énrám. Végre is én untam meg a hallgatást s megkérdeztem a vezérkari századost, hogy kellünk-e? Nem voltam arra elkészülve, hogy azt fogja mondani, hogy nem; éppen ellenkezőleg, nagyon is megörült jövetelünknek. Kiküldött bennünket a vak éjszakába. Azt mondta, keressük meg az állásokat és ássunk hosszú, mély lövészárkot. Órákig bolyongtunk dombon és hegyen; felvertünk öreg ezredeseket kimerültségi álmukból, orrabuktunk együttesen és külön-külön telefondrótokban, míg végre megérkeztünk egy félig megásott árok elé. Az árok üres volt, azaz, hogy élő ember nem volt benne! Halottak voltak…  Lövőhelyzetben összegörnyedve, megmerevült dragonyos, félig elföldelt holttest, a burgonyaföldön szanaszét heverő puskák és bornyúk bontakoztak ki a sötétségből! Az éjszaka rémességét teljessé tették a köröskörül égő falvak s egy alig hallatszó fájdalmas, könyörgő hang – magyar szó, mely idegen földön mintegy az Istenhez volt szánva… „Vigyetek el. Nem bírok menni… Sebesült vagyok!…”

Embereimmel elhozattam s ezüst vitézségi érem nem hullott, hanem volt nyugodt lelkiismeret és tovább folyt a munka. Éjfél után pukkani kezdett a puska és egy óra múlva már ropogott a közeli erdőben mindig élénkebben. Két óra tájban üvöltésszerű zaj hallatszott ugyanabból az erdőből, mely azután tartott egészen hajnalig. Rohamra ment a szerencsétlen fajzat az erdő éjjeli sötétjében s szuronya hegyén ismerte fel a saját faját – egy óra múlva. Saját lábukon visszatérő sebesültek beszélték el, aki ottmaradt – hősi halált halt – névtelen sírban fekszik az örökre nyúló éjszakában…

Nekünk virradt!… Munkánkat befejeztük s visszatértünk a majorságba. Útközben a tegnapról még megmaradt dragonyosokkal találkoztunk, akik mentek ki oda, ahol tegnap társaik ottmaradtak! Rátaláltak az új árokban – a régi halottakra!… Fülünk mellett sűrűn süvített a golyó, de szerencsésen biztosabb helyre jutottunk, s miután megtettem a parancsnokságnál a szokásos jelentést, visszatértünk Rawa-Ruskára. Most nem mentünk a vasútállomáshoz, hanem a város azon részén ütöttünk tanyát, mely távolabb esett a még javában kavargó harcvonaltól.

Embereimet egész nap pihentettem, mert hiszen egész éjjel dolgoztak, s a tapasztalat azt mutatta, hogy hiába jelentkeztem a 17. hadtestparancsnokságnál, onnan érdemleges parancsot nem kapok.

Estefelé ébredeztek az embereim; ekkor megjelent a századomnál egy lovassági kapitány, s a 4. hadsereg hadtápparancsnokságának nevében azt a parancsot adta, hogy másnap kora reggel, vagyis hajnali három órakor kezdjem meg a Rawa-Ruska-niemirowi országút kijavítását. (…)

 

II. szemelvény

 

1916.

(…) Teltek-múltak az évek és szépen lassan elérkezett a háború harmadik esztendeje. Bebizonyosodott, hogy több a kolbász – akarom mondani – több a nap, mint a szalonna!… Sőt a sajt is fogytán volt, a lekvárt meg egészen maguknak foglalták le a poroszok!… Ritka lett a cufusz, el-elmaradozott a ráadás!… Majdnem úgy volt, ahogy 1914 elején a meleg marhahús!… Egy héten egyszer ha megjelent!… Pedig hát a háború az tartott veszettül!… Sokkal jobban tartott, mint 1914-ben. A Doberdón harcolni nehezebb volt, mint a Kárpátokban! …

Bizony ráfért volna a bakára egy kis szalonna!… Érezte is ezt a baka és furfangos eszével kisütötte, hogy tesz valamit!… Amikor a 39-es baka akár furfangos, akár józan ésszel kisütött valamit, akkor azt meg is mondta. Ha másnak nem is, legalább a komájának!… De megmondta a századparancsnokának is, ha véletlenül megkérdezték tőle. Sőt megmondta magának József főhercegnek is!… Különösen ennek mondta meg szívesen, mert tudta, hogyha József főhercegnek mond valamit – rendesen kérést – , akkor az teljesül is!…

József főherceg volt a 7. hadtest parancsnoka a Kárpátoktól a Doberdóig. Sokszor volt a 39-es bakák közt, szerette is őket, azok meg megszerették a főherceget. Tetszett nekik a főherceg közvetlensége, magyar beszéde (amit pirosnadrágostól olyan ritkán hallott a baka!) s különösen az, hogy ügyes-bajos dolgaik iránt érdeklődött és nem csupán jó szóval, hanem gyors tettel is segítségükre volt.

Mikor a 39-esek a Doberdóra kerültek, a 7. hadtestparancsnokság székhelye Kostanievica volt. Itt lakott József főherceg. Nem messze Kostanievicától volt Segeti falu, amely mellett terjedelmes barakktábor épült a pihenőre hátra jövő csapatok számára. Úgy volt ugyanis szokás a Doberdón, hogy minden ezred tíz napig volt állásban, tíz napig tartalékban Devetakin és tíz napig pihenőn a „Segeti-Lager”-ben! …

A segeti tábor

Erről a legutóbbi tíz napról meséket regélt a baka, a tiszt; ezek a tíznapos pihenők örökké emlékezetében maradnak a doberdói hősöknek!

Volt itt templom és kávéház, körhinta és tekepálya, s volt – ami a legfontosabb – fedél; jó deszkabarakk, melybe az időjárás viszontagságai elől bebújhatott a baka. Ami itthon olyan természetes, a lakóhely, embernek és állatnak, legyen az ól vagy palota, amilyen biztosan menedéket talál a polgári életben minden ember minden éjszakára, úgy hiányzott a Doberdón, a kőárok-kőkerítés mellett éppen ez a legelemibb szükséglete minden embernek… Soha senki hűen nem fogja megírni a háború történetét, a legszebb tollú író sem rajzolja meg igazán a fronti élet képét, ha nem helyez súlyt arra, hogy mi volt az nagy különbség, mely az első vonalat minden amögötti élettől és berendezkedéstől megkülönböztette, ha nem mutat rá arra, hogy a födél hiányának a szó legszorosabb értelmében vett ténye csak az első vonalban, csak a két kézzel küzdők vonalában mutatkozott!…

Egy tűzvésztől sújtott családnak, árvíztől elpusztított falunak nyomorúsága akkor lesz teljes, amikor födél hiányában ráborul az este!… Borzasztó dolog az, kénytelenségből szabad ég alatt tölteni egy éjt!… Nem találni menedékhelyet akkor, mikor állat és ember már odújába bújna!… S akármily illatos a reggel, akármily madárdalos, pacsirtahangos a hajnal, nem érzi azt, nem érti azt olyan ember, akinek nem volt csendes éjszakája, meleg alvóágya!… Pedig ez a bakának nem volt. Nem volt neki az első állásban sem meleg alvóágya, sem csendes éjszakája, de még csak eső ellen védő fedele sem volt! Nem volt a bakának az első vonalban egyebe, csak árka meg vágya, kőkerítése meg szenvedése!… Dirib-darab kövekből maga köré rakott rozoga három falra ráterítette sátorlapját, úgy védekezett a zuhogó eső ellen — felülről.

De már alulról az sem védte. A köröskörül lecsorgó víz hamarosan megtöltötte az alig földbevájt árkot s ragadós vörös sárrá alakította a doberdói agyagot. Víz helyett a majdnem folyékony péppé alakult aprókavicsos vörös sár, a híres doberdói sár borította el a cipősaroktól a sapkarózsáig a világ legborzasztóbb harcterének vassal és esővel dacoló, életért küzdő katonáit, a bakákat! …

Csak aki ezt átélte tíz nap és tíz éjszaka, csak aki ebben az árokban érezte legalább egyszer a vágyat… hazamenni!. . . csak aki a doberdói kőkerítés mellett szenvedett, csak az tudja megérteni, mit jelent az, hogy a Segeti-táborban volt födél, jó deszkabarakk!…

A kávéház és templom, körhinta meg tekepálya csak azért volt kedves, mert fedett hely is volt, s a „Segeti-Lager” tíznapos pihenői csak azért maradnak meg minden doberdói hősnek emlékezetében, mert este „haza”ment és reggel jól kialudva köszöntötte a napsugarat.

Már az első itt töltött éjszaka nyugodt hangulatot teremtett, a második pedig határozottan vidámmá tett mindenkit. Ahány nap eltelt a Segeti-táborban, annyival több kedves emlék rakódott le a doberdói vörös sártól mindig piszkos zubbony alá, a doberdói szenvedésekben annyira megtisztult bakaszívekbe!.. . Ami a Segeti-táborban történt, az csak szép lehetett!…

A Segeti-táborban szerzett szép emlékek közt őrzi minden 39-es baka József főherceg emlékét. Itt látták a 39-esek legtöbbször a főherceget, itt beszéltek vele magyarul, itt adták elő kéréseiket, kívánságaikat a fenséges úrnak, s itt tudták meg rendesen azt is, hogy – teljesülnek a kívánságok. Itt hangzott el egyszer egy baka ajkáról az a kívánság, mely a „ráadás-ügy” tárgyalásába belevág, s melyet itt egész történeti hűséggel el akarok mondani. József főherceg – mint legtöbbször – egyedül sétált a Segeti-tábor apró kövekkel szépen kirakott útjain. A kisebb-nagyobb csoportokban ülő vagy ácsorgó bakák illedelmesen tisztelegtek neki, s leültek, vagy tovább beszélgettek, ha a fenséges úr elment mellettük. Szigorúan tilos volt a főherceget megszólítani, nem is tette azt egy baka sem. Ha már nagyon nyomta valamelyiknek a lelkét valami, hát egyedül üldögélt vagy ácsorgott, messze a csoportoktól. Ha aztán arra ment a főherceg, egészen bizonyosan megszólította. Amikor meg már megszólította, nem volt a világnak az a hatalma, mely belezárta volna a bakába azt, amit ki akart mondani!… Röviden vagy hosszan, de mindenesetre elég érthetően elmondott mindent, amit elmondani jónak látott…

Így volt most is. Egyedül ácsorgott egy baka az úton, fejét lehorgasztotta és látszott messziről, hogy búsul. József főherceg megszólította:

– Hogy hívnak, fiam?…

– Megmondta illedelmesen.

– Hová való vagy?

Balmazújvárosra.

– Van-e családod?…

– Igenis van, fenséges uram!…

– No és milyen a menázsi?

– Megjárja, csak az a baj, hogy sohasem adnak szalonnát!…

– Mikor a baka azt mondta József főhercegnek, hogy valami baj, akkor a főherceg nagyon odafigyelt, mert tudta, hogy az tényleg baj, tudta, hogyha mindenkinek hazudik is a baka, neki megmondja az igazat. Neki nem hazudik!…

Így volt most is. Mikor a baka azt mondta, hogy az a baj …, akkor József főherceg különösen odafigyelt és megtudta, hogy szalonna kellene… Uborkaszezon lehetett, mert József főherceg ekként vigasztalta a bakát:

– Nézd fiam, hát most azért nincs szalonna, mert a régi elfogyott, az újra meg most hizlalják a disznókat. Míg a disznó meg nem hízott, nem lehet levágni. Meg aztán régen tart már a háború!… Otthon sincs már annyi disznó, mint volt valamikor! Hát most be kell érni valami mással…

Ezen tárgyilagos és igaz helyzetfeltárás után József főherceg egész biztosra vette, hogy most már a 39-es baka is belátja, hogy szalonna nélkül is lehet harcolni, de a mi bús magyarunk csak nem akart megvigasztalódni. Erre enged legalább is következtetni ez a felelete: – Hát ha nincsen szalonna, akkor ne viseljenek háborút!…

Nem tudom, József főhercegre hogyan hatott ez a befejezés, csak kár, hogy nem hallotta meg néhány diplomata! . . . Annyi azonban bizonyos, hogy mire megint lekerültek a 39-esek a Segeti-táborba, szalonnát kaptak ráadásnak! . . . Úgy látszott, hogy a bakának lett igaza!… Szalonna nélkül nem lehet háborút viselni! … De csak úgy látszott!… Mert a szalonna mégis csak elmaradt. Sőt mi több, elmaradt a sajt is, meg a lekvár is, meg a szalámi is!… Csak a háború nem maradt el! … (…)

 

III. szemelvény

 

A 39. gyalogezred mozgósításának részletei a könyv ezred-történeti fejezetéből

 

1914. július

(…) Hajdú meg Bihar vármegyében ezalatt megelevenedett a homok. Ahány szeme van, annyi ember állott talpra a minden oldalról szorongatott haza védelmére. Ment mindenki Debrecenbe. A Pavillon-laktanya minden szobája, minden udvara, sőt még az előtte elterülő tér is megtelt emberekkel. Kékinges csikósok, csizmás földmívesek, pantallós kereskedők, cilinderes tisztviselők tarka összevisszaságba nyelte el az udvaron a tiszta új csukaszürkébe öltözött, sárgaöves tartalékos tiszteket.

A bentiek számának arányában a laktanyán kívül faluról jött, félszeg mozdulatú leányok, éjjeleket átvirrasztott, beesett arcú anyák, vigasztalódni nem tudó, minden jót remélő feleségek, rémülve bújó apró gyermekek a forró júliusi nap, forró homokjában napokig jártak, naphosszat álltak – búcsúcsókra vártak!…

Nők és gyermekek, kik talán a vasútállomáson látták utoljára szeretteiket…

A II. zászlóalj Debrecenben volt s az első mozgósítási napon bevonult tartalékosokból még ugyanazon a napon hadilétszámra egészítetett ki. Nem is fért az ezer embert magában foglaló zászlóalj a laktanyába. Egyes századokat a város azon magánházaiba helyeztek el, amely a laktanyához közel esett. A házak lakói örömmel fogadták gyermekeiket, ellátták őket minden földi jóval és elkísérték őket minden jó kívánsággal, amikor elindultak.

A II. zászlóalj július 31-én hajnali 3 órakor készen állt a Melsius-téren, hogy letegye az esküt és elinduljon a déli harctérre. Ez a zászlóalj a Bécsből érkező ezred egy zászlóaljával Püspökladányban találkozott. (…)

Püspökladány több, mint 50 éves díszes vonatcsarnoka, melyet az első világháború alatt bontottak el…

***

Megyaszai Szilvia

***

A hozzászólások megtekintéséhez kérem, kattintson a “Tovább a friss hozzászólásokhoz” lehetőségre a következő sorban.

***

Tovább a friss hozzászólásokhoz